Angelusz Róbert

Tardos Róbert

 

Előszó

Társadalmak rejtett hálózata, avagy mit remélhet a társadalomkutatás a kapcsolathálózati megközelítéstől

 

Megjelent: Társadalmak rejtett hálózata. Budapest: MKI 1991

 

A társadalom kutatás iránt érdeklődő szélesebb hazai közönség köreiben nem utolsó sorban Mérei Ferenc munkássága nyomán jól ismert a szociometrikus megközelítésmód, amelyet a szociálpszichológiai kutatások folyamán közösségek, kiscsoportok rejtett kapcsolatrendszerének feltárására dolgoztak ki. Viszonylag szűkebb körben ismert azonban az a terebélyesedő szociológiai irányzat, amely, többek között a szociometriai hagyományokra is építve, makroméretekben kísérli megragadni a társadalom szociokulturális szövetét alkotó személyek, csoportok, szervezetek kapcsolatain, viszonylatain alapuló, sokszor csak a szisztematikus megfigyelés számára feltáruló hálózatrendszereket.

Reméljük, ennek a szöveggyűjteménynek nemcsak az adott megközelítés iránt fogékony szűkebb szakmai közönség számára van hézagpótló szerepe. A nemzetközi szakirodalom áttekintése arról győz meg, hogy a társadalmi életnek alig van olyan területe, ahol a network-elemzések ne hozhatnának újszerű eredményeket. A szociológusokon kívül nemcsak a szociálpszichológusok, közgazdászok, politológusok, néprajzkutatók, hanem egy szélesebb értelmiségi közönség számára is tartogat hat érdekességet a kapcsolathálózati szemléletmód eredetisége, a vizsgált tematika sokszínűsége és a létrehozott módszertani apparátus kifinomultsága. Anélkül, hogy kísérletet tennénk a kutatási irányzat által felölelt terület részletes leírására, csak néhány példa az alkalmazások gazdagságának jellemzésére: a települések be1ső integráltsága, szomszédsági, rokonsági viszonyai, olyan intézmények mint a piac vagy a közvélemény kapcsolathálózati megközelítése, a világgazdaság centrum -periféria viszonyai, a hatalmi elitek strukturális pozíciói, a társadalmi rétegződés és mobilitás network-szempontú vizsgálata, szervezetek, pártok összefonódásának, koalícióinak feltárása stb. Bár a témakör reprezentáns munkái főként az angolszász nyelvterületről valók, nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy felismerjük: a kapcsolathálózati szemléletmód alkalmazásának a magunk sajátos viszonyai között hatványozott a jelentsége. Elég társadalmi-gazdasági életünk olyan jelenségeire gondolni, mint az informális szféra, a második gazdaság, a viszonossági kapcsolatok kiterjedt szerepe.

Noha a hazai szociológiában is megszülettek az első lépések e kutatási terület irányában – és már kiadás alatt áll az első válogatás a főként családszociológiai vonatkozású network-kutatások hazai irodalmából* –, a témakör hazai művelése nem mérhető az amerikai vagy akár a nyugat-európai társadalom kutatás e területen elért eredményeihez. A nemzetközi szakirodalom akár futólagos áttekintése ugyanis arról tanúskodik, hogy a szociológiának az elmúlt két évtizedben egyik legdinamikusabban fejlődő, fokozatosan önálló kutatási irányzattá váló, és az intézményesü1ésnek is bizonyos fokát e1érő megközelítésmódról van szó. Ezt bizonyítja a témakörben megjelent publikációknak növekvő és már több ezer tételből álló nagyságrendje, a fogalmak és az alkalmazott technikák egységesedésének folyamata, a területre specializálódó szerzők száma és önálló szerveződése. Az intézményesülés e1öreha1adását olyan tények is jelzik, mint a témának szentelt j konferenciák, szimpóziumok gyarapodása, speciális módszertani kézikönyvek.

közreadása, a témakör és a konkrét technikák egyetemi oktatása, és nem utolsó sorban olyan folyóiratok megjelenése, mint a Social Networks és a Connections, amelyek a kutatási irányzat eredményeit egy szélesebb kör számára is elérhetővé teszik.

A network-kutatás intézményesülése azonban nem jelenti egy egységes paradigma kialakulását. A területen folyó kutatások igen különböző szinteken megjelenő alanyok (egyének, csoportok, intézmények, nemzetek stb.) közti viszonyokat ölelnek fel egy viszonylag egységes keretbe szerveződő módszertani apparátussal. Az elméleti gyökerek is meglehetősen szerteágazóak. A különböző kézikönyvek tucatnyi forrásról számolnak be. Anélkül, hogy ki akarnánk meríteni mindazokat az előzményeket, amelyekkel a kapcsolathálózati megközelítés összefüggésbe hozható, néhányuk mindenképpen rányomta bélyegét a kutatások szemléletére.

A legközvetlenebb előzménynek a Moreno által fémjelzett szociometriai iskola látszik. A network-elemzések számos mutatóját, grafikus ábrázolását nem egy esetben a szociometria felöl érkező kutatók honosították meg és fejlesztették tovább.

 

 

E forrás nyomai különösen a mikrohálózatok vizsgálatánál érzékelhetők. Az empirikus előzmények között, a maguk közvetlen hatásával, ugyancsak ki- emelhetők az olyan kommunikációs modellek, mint a „kétlépcsős” véleményirányítási elmélet (Katz-Lazarsfeld), az eltérő kommunikációs körökhöz kötődő „lokális” és „kozmopolita” csoportszerepek elmélete (Merton), valamint az újdonságok csoportközi diffúziójának kutatási irányzata (Rogers). A szociálpszichológiai kutatások oldaláról a kognitív egyensúlyi elméletek (Heider, Festinger) nyújtottak sokat a networköket a diádok, triádok alapelemein keresztül megragadó kutatók számára. Azokra a közvetlen kapcsolatokra hívták fel a figyelmet, amelyek a különféle interakciós alakzatok és az attitűdök formálódása közt fennállnak. Az etnográfiai kutatások oldaláról a szociális, illetve strukturális antropológia adott ösztönzéseket az olyan .formális szerveződések leírásában, mint a rokonsági viszonylatok rendszere, illetve a primitív társadalmakban megfigyelt cserekapcsolatok formái. (Az irodalom ebben az elméleti vonatkozásban főként Radcliffe-Brown, Lévi-Strauss és Nadel munkásságát emeli ki.) A különböző csoportalakzatok formáinak klasszifikálására és elméleti rendszerezésére vállalkozó network-kutatók számára pedig főként a formális szociológia művelői (Simmel, von Wiese) nyújtanak folytatható kiindulópontokat. A technikai vonatkozások közül a matematikai gráf- és mátrixelmélet játszott fontos szerepet azoknak az elemzési apparátusoknak a kimunkálásában, amelyek a maguk speciális terminológiájával szinte nyelvezetében is megkülönböztetik a network-irodalom tekintélyes részét más irányzatoktól.

Mik azok az elméleti-metodológiai hozadékok, amelyek a társadalomkutatók ilyen kiterjedt csoportja számára villantanak fel új lehetőségeket? Az egyik legkézenfekvőbb előnyt az a többlet adhatja, amelyet a szociológiai empirikus adat- gyűjtésben hagyományosan legelterjedtebb egyénközpontú survey-felvételek atomisztikus megközelítésével szemben nyújt. Utóbbiaknak kétségkívül egyik gyengesége, hogy alanyaikat kiragadják társadalmi viszonyaik szövetéből, s társadalmi meghatározottságaikat közvetlenül egyéni attributumokra redukálják. A network-megközelítések ezzel szemben többszintű elemzésekre adnak lehetőséget, az egyéni tulajdonságokon túl a mikromiliők és a makrostrukturális alakzatok környezeti ismérveit is bekapcsolva. Ez más oldalról azt is jelenti, hogy segí- tenek áthidalni azt a szakadékot, amely a mikro- és a makroszociológiai megközelítéseket hosszú időn keresztül mereven elválasztotta. A módszereket rugalmasan kezelve, folyamatos átjárást biztosít a mikroszinttő1 a makroszint felé, és visszafelé is, amikor is a különböző szinteken megragadott összefüggéseket a másik szint vonatkoztatási rendszerében helyezi el.

A kapcsolathálózati megközelítés további metodológiai előnye, hogy a hálózati viszonylatok kifejlődésében egyszerre képes empirikusan is megragadni a csoportalakzatokban testet öltő strukturális kényszereket, és azokkal az egyéni cselekvéseket, amelyek eredőjeként e strukturális kényszerek maguk is folyamatosan módosulnak. Így például olyan piaci formák, mint az oligopóliumok, alapvető strukturális kényszert jelentenek valamennyi piaci résztvevő számára, ugyanakkor a kapcsolathálózati elemzések fényt derítenek azokra a folyamatokra is, amelyek nyomán a piacot komolyan befolyásolni képes aktorok kapcsolathálózati akcióik (például kölcsönös igazgatósági tagságok létesítése, különböző hatalmi körökön keresztüli manifeszt vagy látens koordináció) révén képesek át- rendezni a kialakult piaci struktúrákat is. A többszintű elemzés metodológiája útján - amely az adott esetben a makrohálózatok révén ragadja meg a strukturális kényszereket - egyszerre vizsgálhatók empirikusan a strukturális és az egyéni cselekvésre vonatkozó változók.

Az előzőekben leírtaknak egy másik vetülete a statikus és dinamikus megközelítés kettősségének meghaladása. Bár a strukturális formák leírására törekvő kapcsolathálózati elemzéseknek kétségkívül van egy statikus tendenciája, a network-alakzatokban eleve inkább benne rejlik az átrendeződés potenciálja, mint a megkövültebb intézményes formákban. Természetesen legközvetlenebbül longitudinális elemzések tárhatják fel a kapcsolathálózatok fejlődését, átalakulását, de a legtipikusabban rendelkezésre álló keresztmetszeti elemzések is rávilágíthatnak azokra a feszültségi pontokra, hálózaton belüli hézagokra, „rendhagyó” viszony- latokra, amelyek a csoporton belüli vagy csoportközi elmozdulások hálózati előjelei. Az erős kötések mellett a gyenge kötések szisztematikus számbavétele is a sűrű szövésű hálózatokon túlmutató, a dinamika elemét magában hordozó csoportközi kapcsolatok, mozgások feltárását eredményezheti.

A társadalmi viselkedések meghatározottságának két nagy szemléleti irányát képviseli a strukturális helyzetek hasonlóságán és a közvetlen interakciók meglétén, az érintkezési közelségen alapuló megközelítés. Bár a különbség nem tűnik el, a kapcsolathálózati szemléletmód saját problémakörébe integrálja mindkét irányt, sőt elvileg lehetőséget nyújt a kétféle megközelítésmód együttes alkalmazására is. Így például empirikusan vizsgálható, hogy a pozicionálisan hasonló helyzetű (így közvetlenül interakcióban esetleg nem lévő, térbelileg elkülönült, de a mikro vagy makro- hálózaton belül másokhoz képest azonosan elhelyezkedő) , vagy az egymással kommunikációs kapcsolatban lévő (és esetleg alapjában eltérő pozíciójú) szereplők viselkedése hasonlít-e inkább egymásra. E kettős szemléletmód tudatos megkülönböztetését és az ezekhez kapcsolódó elemzési típusok és kutatási technikák részletes kategorizálását Burt végezte el, amikor is a relációs és a pozicionális megközelítéseket állította szembe az egyén, a csoport és a strukturált rendszer szintjén.* Ez a megkülönböztetés szolgál alapul az – egyaránt termékeny – strukturális ekvivalenciára és a kohéziós elvre koncentráló eljárásokhoz, illetve világos egymásra vonatkoztatásukhoz.

Mindezek után felvethető a kérdés: hogyan helyezkedik el a hálózatelemzési megközelítés az olyan konkurens elméleti paradigmák mezőnyében, mint a funkcionalizmus, a konfliktuselmélet vagy a szimbolikus interakcionizmus. Az eddig leírtak már érzékeltetik, hogy a hálózatelemzésben rejlő rugalmasság, a manifeszt intézményi és csoportalakzatokkal szemben a látens szerveződésekre fordított figyelem alapvető különbséget eredményez a funkcionalizmus gyakran merev intézményi és csoportszemléletéhez képest, de a konfliktuselméletnek a különböző pozíciójú, érdekű feleket élesen szembeállító társadalom képéhez viszonyítva is. Az empirikus kutatások során ténylegesen kirajzolódó hálózati alakzatok sem az intézményi, sem az osztály-, csoporthatároknál nem mutatják fel a zártságnak a merev elméleti előfeltevésekben implikált fokát. A hálózatelemzés két nagy ága, a pozicionális és a relációs megközelítés ugyanakkor eltérő affinitást mutat a nagy elméleti rendszerekhez. A kohéziós szempontot előtérbe helyező relációs megközelítés kétségkívül rokonságot mutat a szimbolikus interakcionizmus iskolájával, a strukturális ekvivalenciára kontroláló pozicionális elemzés pedig inkább az érdekcentrikus konfliktuselmélettel rokon. Egészében véve azonban a hálózati elemzés inkább átmetszi a hagyományos teoretikus alapállásokat, mintsem hogy bármelyiknek a keretei közé lehetne illeszteni.

Végül is tekinthető-e a kapcsolathálózati megközelítés valamilyen – a fentiekhez fogható – koherens elméleti irányzatnak? Az elméletépítés normatív követelményeit figyelembe véve egye1őre inkább kezdeményekrő1, egyedi építőkövekről beszélhetünk, mintsem egységes építményről. Talán inkább a szemléletmód megújítása szempontjából, mintsem egy új elméleti rendszer kialakítását tekintve lehet szó új paradigmáról. Bizonyos fokig a kifejlesztett metodika és technika sajátlagossága is elkülöníti a social network-irányzatot más társadalomkutatási megközelítéstől. Ezzel kapcsolatban azonban nem nélkülöznek minden alapot azok a kritikák sem, amelyek a technikai apparátus kifinomultsága kapcsán egyfajta módszertani formalizmus, öncélúság veszélyét hozzák szóba. A kritikus pontok sorát folytatva, bizonyos csapdát rejthet magában az is, hogy annak a reális körülménynek következtében, hogy a network-határok csak ritkán ragadhatók meg kézzelfoghatóan, a hálózatelemzésben rejlő rugalmasság könnyen elmosódottságba mehet át

Válogatásunkban egyaránt törekedtünk a legreprezentatívabb network-kutatási irányok bemutatására és az alkalmazási területek sokrétűségének érzékeltetésére. A kötet szerkesztésénél olyan tematikus csomópontokat állítottunk előtérbe, amelyek a hazai társadalomkutatásnak is kitüntetett érdeklődési területeit képezik, így több tanulmánnyal képviseltettük a társadalmi struktúrára és rétegződésre, a gazdaságban és társadalomban érvényesülő befolyás-struktúrákra és a különböző típusú integrációs mechanizmusokra vonatkozó munkákat. A befejező részbe pedig olyan tanulmányokat válogattunk, amelyek, bizonyos szintetikus törekvéseket tartalmazva, áttekintést adnak a kutatásterület egészérő1, elméleti és módszertani fejleményeiről is.

Nan Lin tanulmányának különös vonzerőt kölcsönöz az a kísérlet, hogy munkájában a makro- és mikrostrukturális szemlélet összekapcsolására, az egyéni cselekvések és a strukturális kényszerek kölcsönhatásának bemutatására törekszik. E megközelítésnek egyrészt a makrostruktúra szerveződésének három tétele képezi alapját: a hierarchikus elrendeződés, a pozíciók konzisztenciája, valamint a fe1sőbb szintek piramisszerű összeszűkülése; másfe1ő1 két mikroszintű érintkezési mintára alapozódik: a homofil és a heterofil interakció-típusra. Az utóbbiak közül a homofilia elve inkább az értékes erőforrások megőrzésére irányuló expresszív cselekvésekkel kerül összhangba, a heterofília elve pedig főleg az erőforrások megszerzésére irányuló instrumentális cselekvéshez kapcsolódik, és különösen a státuselérés, státusnövelés folyamatában válik meghatározó jelentőségűvé. A tanulmány nagyerudícióval elemzi azt a dinamikát, amelynek során a struktúra fenntartására irányuló pozíció ereje tétel szembe kerül a más társadalmi rétegek felé való kapcsolódást tartalmazó kötések ereje tétellel. A struktúra négy fő paraméterének, a szintek számának, méreteinek, az egyes szintekhez kötődő erőforrások jellegzetességeinek, valamint a struktúra részét alkotó személyek és erőforrások globális jelentőségének számbavételénél a szerzőnek sikerül bemutatnia, hogy az egyes paraméterek eltérő variánsai hogyan függnek össze a pozicionális hatás, illetve a kötéshatás (gyenge kötések ereje) érvényesülésével. A fejtegetések azt sugallják, hogy noha a strukturális kényszerek meghatározó ereje rendszerint nagyobb, mint az átrendeződés irányába mutató egyéni cselekvéseké, az egészséges, stabil társadalmakban érvényesül valamiféle egyensúly, amely – a homofil és heterofil interakciók, valamint az expresszív és az instrumentális cselekvések megfele1ő szinten tartásán keresztül – megakadályozza mind a struktúrák merev bezáródását, mind a túlzott cserélődés által előidézett bomlási folyamatokat és dezintegrációt.

A kapcsolathálózati elemzés sajátos alkalmazására tesz kísérletet R. L. Breiger, amikor a foglalkozási mobilitást mint foglalkozási kategóriák közti áramláson keresztül megvalósuló interakciós viszonyt fogja fel. Breiger visszanyúl a klasszikus – weberi, illetve szorokini – értelmezéshez, mely szerint a mobilitás és a rétegződés egymást feltételező, egymásra épülő páros fogalmak, s a (nem ideologikus értelemben felfogott) társadalmi osztályok olyan csoportokat foglalnak magukba, akik közös életesélyekkel rendelkeznek (akár a nemzedéken belüli, akár a nemzedékek közti) mobilitást tekintve. Ebben az értelemben a „társadalmi osztály” nem az elemzés kiindulópontja, hanem annak egyik eredménye, amikor is a cél azoknak a kategoriális határoknak a megragadása, amelyeken belül a (foglalkozási) kategóriák közti (mobilitási) csereáramlások gyakorlatilag súrlódásmentesen, a nyitottság mintáját követve valósulnak meg, s amelyeken kívül viszont a mobilitás ellenállásba ütközik. (Statisztikai nyelven fogalmazva: az így értelmezett osztályhatárokon belül igazolódik, azokon kívül viszont megcáfolódik a „teljes függetlenség” feltevése.) Bár a szóban forgó gondolatmenet nem kötődik szükségképpen a foglalkozáshoz mint a rétegződés és mobilitás ki- tüntetett dimenziójához, e tekintetben Breiger a hagyományos megközelítést követi, s elemzési alapegységekként a részletes foglalkozási csoportosításból indul ki. Technikailag a log-lineáris analízisnek a Goodman által kifejlesztett apparátusával dolgozik. Ennek révén jut el a mobilitási táblán belüli finomabb összefüggések feltárásához (így a mobilitási táblának az osztályhatárok kijelöléséhez vezető optimális particionálásához, vagy az átlóhatások kimutatásával a „foglalkozási örökség” mértékének számszerűsítéséhez). Tanulmánya végén a szerző felvillantja azokat a (kapcsolathálózati irodalomban szokásos elnevezéssel) blokkmodell-elemzés irányában mutatkozó további lehetőségeket, amelyek a megragadott tág kategóriák viszonylatrendszerének sémaszerű felvázolására nyújthatnak módot. (Kötetünkben Pappi tanulmánya szolgáltat példát az ilyen jellegű elemzésre.)

Módszertanilag sok tekintetben hasonló megközelítést követ P. Marsden, amikor különböző társadalmi csoportok belső homofiliás („beltenyészeti”) tendenciáit és a köztük lévő társadalmi távolságokat vizsgálja a kereszttáblaelemzés fejlett instrumentáriumával. Adatai ugyanakkor közvetlenebbül kapcsolódnak a social network-irányzat kitüntetett terepéhez, a direkt interakciók szférájához. Az intim beszélgetési partnerekbő1 kiinduló egocentrikus kapcsolathálózati vizsgálat (az 1985-ös reprezentatív GSS-felvétel mintáján) jó pár társadalmi-demográfiai ismérv szempontjából nyújtott lehetőséget a külső zártság/befelé fordulás értelmében vett tagoltság elemzésére. Az adott kiindulás kiiktatja a breigeri strukturális elemzésnek azt a be1ső problémáját, amit a diakron adatbázis (a mobilitási adatok esetében az apa és a megkérdezett különböző időpontra vonatkozó foglalkozási besorolása) rejt magában, azaz hogy adott társadalmi kategóriák tartalma lényegesen módosulhat a történeti átalakulások következtében, s így a mobilitás- adatokkal megragadott kapcsolódások bizonytalan körvonalú egységeket fognak át. A direkt módon kapcsolathálózati adatforrásnál ez az időbeli különbözőség nem merül fel. Marsden ezzel szemben azokat a kategoriális egységeket veszi adottnak, amelyek Breiger számára csak kiinduló nyers adatok a szociológiailag valóban releváns társadalmi csoportok körülhatárolására (igaz, az adatbázisa semmi olyat nem rejt magában, ami ezt elvben megakadályozná). Míg Breiger megközelítése inkább a weberi osztályértelmezéshez (közös életesélyek) közelít, addig Marsdené a weberi státuscsoport-felfogáshoz (közös társaság, együttlét) áll közel. Ezen az alapon mutatja ki az utóbbi, hogy az amerikai társa- dalomban az interakciós mintákat e1sősorban az olyan szociokulturális tények tagolják, mint a faji/etnikai hovatartozás és a vallási meggyőződés, megelőzve akár az iskolázottság, akár a demográfiai tényezők (életkor, nem) szerepét. A kereszttábIák átlóinak – különösen részletekbe menő – elemzése cizellált képet ad a különböző etnikai, vallási csoportok homofiliás tendenciáiról, s kifelé való zártságáról.

Vajon a hagyományos kispolgárság olyan tagozatai, mint a kisiparosok, kis- kereskedők, közös osztályba tartoznak a nagy szervezetekben kialakuló új középosztály tagjaival? Pusztán a közbülső helyzet, a hierarchikus tagoltságon belül egymáshoz közel eső pozíciók alapján jogosan tekinthető-e a két csoport az egységes középosztály részének? Létrejöttek-e integrációs kötelékek, kialakultak-e olyan homogenizációs folyamatok, amelyek alapján a hagyományos és az új középrétegek összeolvadásáról beszélhetünk? Ilyen régóta vajúdó, a stratifikációs modellek szempontjából klasszikus elméleti kérdésekre keresi a választ Pappi tanulmánya. Az elemzés a weberi tradíciók nyomvonalán haladva boncolgatja, hogy – a Német Szövetségi Köztársaság viszonyai közt –, akár az osztálykritériumok alapján vizsgálódva, akár a státus-típusú szerveződést szem előtt tartva, a hálózati elemzés eszközei milyen következtetésekhez vezetnek. A szerző a blokk-modellek módszerével kísérli meg tisztázni a szóban forgó csoportok különböző viszonylatait. A számos dimenzióra – a szervezetekbe való integrációra, a karriermobilitásra, a házasodási stratégiákra – kiterjedő elemzések azt mutatják, hogy a fent említett folyamatok határozottan elválasztják egymástól a két csoportot, s az eltérő érdektagoltságok miatt indokolatlan lenne egységes osztályalapokról beszélni. A baráti kapcsolatok rétegen belüli és rétegek közötti kapcsolatait elemezve is hasonló eredményeket kapott a szerző. Az új középosztályhoz sorolható fe1ső szakértelmiségiek és a régi típusú kispolgárság helyzete a „centrum és periféria” viszonnyal jellemezhető. Bár mindkét csoport részérő1 megfigyelhető a másik csoport felé irányuló barátválasztás, a homofilikus kapcsolatok tekintetében a két csoport között jelentősek a különbségek. A szakértelmiségnél jelent& a rétegen belüli kapcsolatok aránya, a kispolgárságnál viszont a csoporton belüli kötelékek hiánya jellemző. A felsorakoztatott leletek és számítások arról győzik meg az olvasót, hogy egységes középosztályról az NSZK társa- dalmában aligha beszélhetünk.

Bár a kapcsolathálózati irányzat gyökerei az elsődleges csoportok tanulmányozására nyúlnak vissza, a strukturális kiterjesztések alapjában kibővítették az átfogott problémakört. Ha világosan jelezték ezt a társadalmi rétegződéssel és mobilitással kapcsolatos tanulmányok is, még pregnánsabb a nagy rendszerek hálózati mintáinak leképezésére irányuló törekvés Breigernek a nemzetek közti kereskedelmi kapcsolatokkal foglalkozó munkájában. Az alapul szolgáló vizsgálat konceptuális keretei olyan nagyléptékű megközelítést tesznek elemzés tárgyává, mint a társadalmak be1ső viszonyait, valamint a nemzeti határokon túlmenő centrum-periféria viszonyokból eredeztethető teóriákat, így Wallemstein világrendszer-elméletét. A tanulmány többek között arra szolgáltat példát, mennyire sokrétű a kapcsolathálózati elemzés apparátusával megragadható jelenségtartomány , s kellő fantáziával a parlagon heverő adatok, nyers statisztikák milyen széles körébő1 hozhatók felszínre elméletileg is releváns összefüggések a network-technikák felhasználásával. Breiger az OECD-országok közti külkereskedelmi forgalomra vonatkozó nemzetközi statisztikákból indult ki, és blokk-modell elemzési módszerek révén jutott el a kereskedelmi hálózatokban betöltött pozícióikat tekintve strukturálisan ekvivalensnek tekinthető országcsoportokhoz. Míg a globális kereskedelmi adatokra támaszkodó elemzés a hagyományos centrum-periféria modelleknek megfelelő tipizálást adta vissza a vezető hatalmak monolit központi szerepével, addig az összmennyiség hatását kiszűrő – s a relációs eltérésekre érzékenyebb – számítás már egy több centrumú modellt vázolt fel, egyfe1ől az angolszász országok (köztük az Egyesült Államok), másfe1ől a Közös Piac törzs-országainak blokkjávaI. A későbbi fejlemények (a vizsgálat a hetvenes évek közepéről való) nemcsak ez utóbbi modell érvényét igazolták, de alátámasztani látszanak azt az adatokból eredő konklúziót is, hogy az angol csatlakozás a Közös Piachoz a többi EFTA-országban is hasonló átorientálódást hoz- hat magával.

Ha a világkereskedelembeli ország- és régióbefolyások vizsgálatánál minden bizonnyal (ma még) indokolt absztrakció a területeket átíve1ő multinacionális szervezetek szerepétől eltekinteni, a nemzeti piacok belső szerkezetének és befolyás-struktúrájának leírásakor is zárójelbe tehetők átmenetileg a nemzetközi ösz- szefüggések. A piaci mechanizmusok elemzése a strukturális orientációjú network-irányzat egyik legígéretesebb terepét képezi. R. Burt tanulmánya ugyan nagy hangsúlyt helyez arra a módszertanilag és tartalmilag is alapvető fontosságú kérdésre is, mennyire tekinthetők időben stabilnak az (össz)piacon belüli részpiaci határvonalak és a piaci befolyást generáló mechanizmusok, az olvasók számára mégis a piacok „anatómiáját” feltáró keresztmetszeti elemzések lehetnek különösen érdekesek. E szempontból kiemelt jelentőségűek a strukturális ekvivalencia és a strukturális autonómia fogalmai (lásd ezekről a piaci határokkal és a piaci profitokkal kapcsolatos részeket). A strukturális ekvivalencia a részpiaci határokat jelöli ki, azokat az áru- és szolgáltatásfajtákat sorolva közös blokkba, amelyek az összpiacon belül (közel) azonos szállítókhoz kapcsolódnak felvevő- ként, és (közel) azonos fogyasztókhoz szállítóként. Burt vizsgálata ezen az alapon a 77 részpiacról rendelkezésre álló input-output táblát felhasználva körvonalazza az amerikai piacok „társadalmi térképét”. A strukturális autonómia fogalma az egyes részpiacok szereplői számára rendelkezésre álló vállalkozói mozgásteret fejezi ki, mely részben az adott részpiac oligopolizá1tságának fokával áll egyenes, részben az adott piacra nehezedő strukturális kényszerekkel fordított arányban, amikor az utóbbi tényező a beszállítói és a felvevői piacok oligopolizáltsági szintjétől függ. Az eredménye~ szerint az egyes részpiacok jellemző profitrátáját nagymértékben meghatározza az így mért strukturális autonómia, az adott részpiacok szerep1ői rendelkezésére álló - piacon belüli és kívüli - befolyás mértéke.

A helyi társadalmak viszonylag jól megragadható hatalmi viszonyai a befolyás-struktúrák vizsgálatának hagyományos szerepét képezik. A kisvárosok elitjeinek még „szabad szemmel” átlátható világa kifejezetten kínálja magát az olyan kapcsolathálózati elemzések számára, amelyek közvetlenül egyesítik a mikro- és makroszociológiai elemzés megközelítésmódját. E vonulat immár klasszikus darabja a Laumann és Pappi által végzett „community study” (fiktív néven a nyugatnémet Altneustadtban). A kötetből vá13sztott részlet a demokratikus (ön)kormányzatok egyik legkritikusabb pontjával, a helyi közösség és az elit egymásra hatásának mikéntjével, áthatásuk (a szerzők által használt kifejezéssel, a köztük lévő interface) jellegével foglalkozik. Az elemzés egyszerre épül az elit belső személyi kapcsolatrendszerét feltérképező mikrohálózati és a helyi társadalom társadalmi viszonylatrendszerét kibontó strukturális módszerekre. A közölt részlet főként az utóbbi szempontból azt teszi vizsgálat tárgyává, mennyire határozza meg a helyi közösség egyes alcsoportjai és az elit egyes frakciói közötti interakciós távolságot a szociokulturális pozíciók hasonlósága, a kulturális-érték orientációs közelség-távolság és az aktuális helyi döntésekkel kapcsolatos álláspontok egybeesése vagy divergálása. A legegyértelműben az (osztálypozíción, valamint a helyi törzsökösségen és a felekezeti hovatartozáson alapuló) szociokulturális dimenzió szerepe igazolódott, az értékorientációk és az aktuális döntések tengelye ugyanakkor rejtett feszültségekre hívta fel a figyelmet az elit frakciói és az őket (elvben) követő csoportok viszonylatában. A helyi társadalom bizonyos alsó státusú csoportjai pedig kifejezetten marginális helyzetűnek bizo- nyultak abban az értelemben, hogy a magukhoz közel állónak tekintett elitfrakciók legfeljebb szimbolikusan képviselték ezeket az érdekeket és értékeket, s valóságos állásfoglalásaikat alapjában eltérő szemléleti motívumok határozták meg.

Egy erősen kutatásra orientált amerikai elitegyetem társadalom szerkezetét, a kutatómunka során kialakult kapcsolatrendszerek morfológiai jellegzetességeit elemzi Friedkin tanulmánya. A vizsgálat hat természettudományi tanszék munkatársainak közös kutatásaira és publikációira koncentrálva – kérdőíves felvétel segítségével – rajzolja fel a tudományos interakció során kialakult hálózati mintákat. A tanszékeken belüli, illetve a tanszékek határain átívelő kommunikációs pályák és a hálózatok olyan jellegzetességei, mint a sűrűség, tömörség, összefonódottság meglepő, az előzetes feltevésektől sok vonatkozásban eltérő strukturális jegyeket mutatnak a kutatómunka rendjéről. A különböző intézetek munkatársaiból verbuválódó, közös kutatási témán dolgozó munkatársak közötti kapcsolatok aránya rendkívül nagy, s a szervezeti határokon átnyúló kohéziós kapcsolatok számos tekintetben erősebbnek mutatkoznak, mint a formális kereteken belüli kontaktusok. Friedkin elemzésében az egyetemi szervezet olyan közegnek mutatkozik, amely megfelelve eredeti elnevezésének, különösen alkalmas a multidiszciplináris integrációk kialakulása számára. Az elemzés lehetőséget nyújt arra, hogy a szerző számos érdekes következtetésre jusson a kutatói elitképződés feltételeiről és számba vegye a tudományos elit különböző formáinak következményeit.

H. Esser tanulmánya nyitja a társadalmi integráció folyamataival foglalkozó dolgozatok sorát. Az NSZK-ban élő vendégmunkások asszimilációjáról végzett kutatás egyik érdekes lelete a tanulmány kiindulópontja: török és jugoszláv munkások baráti kapcsolatait, integrációs mintáit elemezve azt találta, hogy az első generációk életében mindkét etnikumnál túlsúlyban vannak a saját etnikum felé irányuló endofil kapcsolatok. A második generáció esetében azonban már eltér a törökök és a jugoszlávok hálózati struktúrája. Az előzőeknél lényegében nem változik a helyzet, míg az utóbbiaknál a második generáció esetében már az exofil kapcsolatok válnak dominánssá. Meglepő azonban a saját és idegen etnikumokat egyaránt tartalmazó heterogén hálózatok ritkasága. A barátválasztások ugyanis a második generációs jugoszláv vendégmunkásoknál is úgy alakulnak, hogy vagy a saját honfitársakból, vagy németekből tevődik össze a barátok köre.

E megfigyelések – az exofil kapcsolatok növekedése, illetve a heterogén kapcsolatok háttérbe szorítása – egységes elméleti alapokon nyugvó magyarázatára tesz kísérletet a tanulmány. A neoklasszikus mikroökonómiai elmélet költség-haszon megfontolásai alapján az indifferencia görbék segítségével elemzi a kritikus eseteket. Az exofil kapcsolatok növekedését a második generáció nagyobb lehetőségeivel, illetve a csökkenő társadalmi távolságok tendenciájával hozza kapcsolatba, míg a törököknél a helyzet változatlanságát a megszakított kínálati függvénnyel magyarázza. Nehezebb a homogén kapcsolatok túlsúlyra jutásának értelmezése, hiszen a hagyományos mikroökonómiai modell szerint a normális javak világában a fogyasztók előnyben részesítik a javak változatosabb, heterogén csoportjait. A baráti kapcsolatok azonban speciális javak, amelyeknél a homogenitás fenntartása jelentősen csökkenti a költségeket, mert lehetővé teszi a baráti körön belüli feszültségek és konfliktusok elkerülését. E megfontolások ér- vényesítésével, a közömbösségi görbék némi módosításával – a kornermegoldások és a konkavitás figyelembevételével – a kérdéses hálózati jelenségek konzisztens magyarázatot kapnak a tanulmányban.

A közvélemény dinamikája, az egyes véleményáramlatok olykor gyors kiterjedése, illetve összehúzódása a tárgya Krassa tanulmányának, amely a küszöb- modellek és a számítógépes szimulációs eljárások segítségével tanulmányozza a véleményfertőzés szövevényes, sok tényező által befolyásolt folyamatait. Már a legegyszerűbb feltevéseken alapuló modellek is jól érzékeltetik, hogy a véleménynyilvánítási hajlandóságban észlelt akár csekélyke változások – speciális küszöbeloszlások esetén – olykor bámulatos változásokat idézhetnek elő a „látható” közvélemény alakulásában, még akkor is, ha az egyes vélemények puszta előfordulásában, eloszlásában semmilyen változás nem következett be. Rendkívül bonyolult a változások mintája, ha az életben ténylegesen előforduló folyamatok összességéhez közelítve a szerző a modellépítés során olyan tényezőket is számításba vesz, mint a különböző véleménynyilvánítások eltérő kisugárzóereje, illetve olyan hálózati jellegzetességeket is bekapcsol a modellekbe, mint a kapcsolatok sűrűsége, kiterjedtsége, a kötések jellegzetessége stb.

Merőben mások a tovagyűrűzés vagy az összeszűkűlés esélyei a hálózatok atomisztikus jellegű széttöredezettsége esetén, mint a teljes körű belső kapcsolatokkal jellemezhető ergodikus közösségekben. A tanulmány meggyőző érveléssel valószínűsíti, hogy a közösségek eltérő integráltságától jelentősen függhet a kibontakozó kommunikációs folyamatok jellege és sebessége, továbbá hogy a magas szintű integráltság komoly védelmet nyújthat számos társadalmi szem- pontból negatív folyamat, például a „többség zsarnoksága” ellen.

A sokféle szimulációs minta felvonultatásával a tanulmány nem hagy kétséget afe1ő1, hogy az egyes emberek eltérő hálózati környezete jelentősen befolyásolja a közvélemény kommunikációs folyamatainak észlelését, szelektív percepcióját, és ezen keresztül kitüntetett jelentőségű a közvéleményfertőződés tényleges folyamatainak szempontjából is.

A nagy társadalomelméletek által is sokat tárgyalt problémát állít középpontba Kadushin tanulmánya. A szociológia óriásai szinte kivétel nélküli foglalkoztak azokkal az átalakulásokkal, amelyek a modernizációs tendenciák, az iparosodás, az urbanizáció következményeként kiragadják az embereket eredeti társadalmi csoportjaik otthonos, biztonságot jelentő kötelékeiből, s ezáltal a legkülönbözőbb problémák előidézőivé válnak. A tanulmány egy empirikus felvétel adataira építve e témakörnek egy világos, jól lokalizálható metszetét kívánja a hálózat-megközelítés módszereivel elemezni, amikor megvizsgálja, hogy az egyént körülfogó társadalmi hálózat sűrűsége miként függ össze a mentális egészség állapotával. Az ilyen típusú, oksági kérdésfelvetéseket tartalmazó öszefüggések vizsgálatánál jól kamatoztatható út-elemzésekkel bizonyítja, hogy legalábbis a vietnami háborúban, a katonai szolgálat által e1sősorban érintett nemzedék esetében a társadalmi sűrűség fordított arányban van a mentális zavarokkal; az alacsony hálózati sűrűség, a megfelelő emberi kapcsolatok hiánya nagyarányú stresszreakciókkal társul. Noha a stressz okait, a társadalmi sűrűséget és a stresszreakciókat összekapcsoló kauzális modell még számos – a működés feltételrendszerére vonatkozó – problémát hagy nyitva, mégis meggyőző adalékot szolgáltat ahhoz a tézishez, hogy a kedvező hálózati adottságok, a Gemeinschaft-szerű társas jellegzetességek jótékonyan befolyásolják a stresszhatások elviselését, a mentális egészség karbantartását.

Elöljáróban utaltunk már arra, hogy a tematikusan rendkívül szerteágazó social network-irodalommal szemben időről időre felmerül, hogy inkább bizonyos közös elemzési technikákon keresztül összefüggő vizsgálódások laza konglomerátumát képezi, mintsem valamely egységes szemléletmód által meghatározott kutatási irányzatot. E nem teljesen alaptalan kritikák folyamatos kihívást jelentenek a témakörben a koherens elméleti keret igényével fellépő megközelítések számára. Az újabb keletű kísérletek egy lényeges vonulata a kapcsolathálózati megközelítésben hagyományosan központi szerepű struktúra fogalma köré szervezi konceptuális apparátusát. Wellman áttekintő-integráló tanulmánya e strukturális szemléleti törekvés egy jellegzetes darabja. Bár a szerző a gondolatkör gyökerei közt főként a strukturális antropológia és a simmeli formális szociológia hagyományaira hivatkozik, voltaképpen közelebbi előzményeinek tekinthető a Columbia-iskola (Lazarsfeld, Coleman, Blau nevével fémjelzett) törekvése a kontextuális, illetve többszintű elemzés bevezetésére az egyéni szinten, az atomisztikus egységeken túlmenő szemléletmód érvényesítse érdekében. Ami az előzményhez képest újdonság: az időközben kifejlődött kapcsolathálózati megközeÍítés és a kontextuális többszintű elemzés összekapcsolása. A Wellman által képviselt strukturális szemléletnek az előzőkhöz képest talán a legpregnánsabb megkülönböztető jegye a magasabb („emergens”) szintnek az alkotóelemek szintjével szemben tulajdonított kitüntetett jelentősége, melynek alapján az egyéni ismérveken alapuló, attribucionális elemzésnek csak másodrendű szerep jut. Azonban végsőkig nem feszíthető ez a prioritás: például a pozíciók „fluktuálásáról” szólva e tanulmány is megállapítja, hogy a hálózati pozíciók jellege nem utolsó sorban az őket betöltő személyek (egyéni) erőforrásaitól függ. A kapcsolathálózati elemzés strukturális irányzatának főbb elemein kívül az olvasó az áttekint ö munkából egészében a social network-irányzat szinte valamennyi lénye- ges elágazásáról képet kaphat (talán a strukturálistól leginkább különböző ego-központú megközelítésmód kivételével).

Az ego-központú hálózati megközelítés néhány alapelméről P. Marsden tanulmánya ad képet. A szociológiában legáltalánosabban használatos survey-technika elsősorban a megkérdezettek személye köré szerveződő, egocentrikus hálózatok felmérésére alkalmas; e megközelítés főbb eljárásait, elemzési lehetőségeit Laumann, Fischer és Wellman munkálta ki. Ezek nyomán kezdeményezte R. Burt azt az 1985-ös GSS- (általános társadalmi felmérés) felvételi blokkot, amely (egy viszonylag egyszerű eljárás, a bizalmas beszélgetési partnerek meghatározott körének számbavételével) először nyújtott reprezentatív adatokat az amerikai népesség személyes kapcsolat hálózati jellemzőiről. Marsden elemzése ennek alapján a legáltalánosabban alkalmazott hálózati ismérveket, a hálózat méretét, összetételét, heterogenitását és a (kapcsolathálózaton belüli ismeretségek multilateralitásán alapuló) sűrűséget veszi sorra a sztenderd társadalmi-demográfiai változók mentén. A fogalmak kifejtésén, a mutatók részletes leírásán túl az összehasonlító társadalom kutatás iránt érdeklődő olvasó az amerikai társadalomban az adott szempontból meglévő főbb választóvonalakról is betekintést kaphat.

Granovetter itt közölt tanulmányában immáron harmadszor tett kísérletet arra, hogy összefoglalja a gyenge kötések erejérő1 kialakított nagy hatású elgondolását. Az erős kötésekkel ellentétben – amelyek eleve hajlamosabbak a nagyobb sűrűségre, a lehetséges kapcsolatok legalább részleges realizálódására – az egyént körülvevő gyenge kötések körkörös összefonódásának csekély az esélye: az ismerősök, illetve az ismerősök ismerősei között kialakuló nexusok inkább csak ritkaságszámba menő kivételek. Granovetter álláspontja szerint a gyenge kötéseknek mind makrostrukturális, mind individuális szinten mégis kiemelkedő a jelentőségük. Az erős kötések által kialakított hálózati gócok e1szigeteltek, széttöredezettek, provinciálisak lennének, ha a gyenge kötések nem teremtenék meg azokat a csatornákat, amelyeken keresztül e viszonylag zárt alakzatok egy szélesebb makrojellegű társadalmi integrációba kapcsolódnak. E megfontolások fényében, ha általános érvénnyel nem is lehet a gyenge kötések erejérő1 beszélni, a különböző részrendszereket összekötő hídszerű gyenge kötések esetében aligha vitatható a gyenge kötések közvetítő, tranzakciós, illetve integrációs szerepe. Individuális szinten a gyenge kötések ereje abban áll, hogy a dinamikus ambíciókkal rendelkező egyéneket kapcsolatba hozza – a társadalmi hierarchiában magasabb posztokat elfoglaló – személyekkel, és ez az ilyen kötésekkel nem rendelkező személyekhez képest nagyobb lehetőséget kínál a magasabb szintekhez tartozó nagyobb erőforráskészletek elérésére. A hálózatelmélet felülvizsgálata alcímet vise1ő tanulmány hatalmas irodalmi anyagot mozgatva kísérli meg mérlegre tenni mindazokat az empirikus adatokat, pro és kontra fejtegetéseket, amelyek a vizsgált témakörben megjelentek. A szerző mintaszerű tárgyilagossággal tekinti át a legkülönbözőbb területeket átfogó tanulmányokat, és veszi számba a gyenge kötések erejérő1 szóló tézist megerősítő és megkérdőjelező leleteket. Bár né- hány alapvető elgondolása – úgy tűnik – a szisztematikus ellenőrzések során is megerősítést nyert, a szerző maga is látja, hogy a kutatások nem minden szem- pontból verifikálták hipotézisét. Az átfogó irodalmi anyagnak a kiinduló tételekkel való szembesítése arra is módot ad, hogy Granovetter néhány új elgondolást alakítson ki, és ösztönző javaslatokat tegyen a hálózati kutatás továbbfejlesztése irányában.

 


 

* Lásd a Kontaktusok című (szerkesztette Utasi Ágnes), a Társadalomtudományi Intézet által kiadott tanulmánykötetet.

* Lásd R. Burt: Toward a Structural Theory of Action (2. fej.). New York, Academic Press, 1982.